Az Osztrák-Magyar Monarchia 1867-től alkotmányos monarchia és dualista állam volt, két tagországát a monarcha személye és alig néhány más intézmény, így a közös hadsereg kötötte egymáshoz. Galícia Ausztria provinciája volt, és meglehetős autonómiával rendelkezett, amelyet 1873-ban kapott meg véglegesen. Saját országgyűlése volt, és önkormányzati rendszere is fejlettnek bizonyult. Az egész országban számos állampolgári szabadság volt érvényben, a lengyelek pedig nemcsak az autonóm Galíciában, hanem a Monarchia központi hivatalaiban is a legmagasabb tisztségeket viselhették: a XIX. század közepétől az I. világháború kitöréséig hárman is voltak osztrák miniszterelnökök. Galíciában – az Oroszországhoz és Poroszországhoz tartozó lengyel földekkel ellentétben – a lengyel nyelvet a nagy világégést megelőző időszakban nemcsak hogy nem üldözték, hanem hivatalos nyelvként használták! A lengyel nyelvű oktatás minden szinten működött, Krakkóban és Lembergben lengyel egyetemek is voltak. Virágzott a lengyel kulturális és politikai élet, és számos politikai aktivista menekült Galíciába az orosz területekről, elég csak Józef Piłsudskira vagy Roman Dmowskira gondolnunk.

Az autonóm Galícia így a lengyel szabadság igazi menedékvára lett. Bár szegénység sújtotta és ezrek tántorogtak ki külföldre, bár az ipar fejlődése lassan történt, a kormány beruházásai pedig – a katonaiakat leszámítva – az egész tartományt elkerülték, mégis ez a régió kovácsolta ki a későbbi független Lengyel Köztársaság tapasztalt politikai elitjét, és vált a függetlenségi törekvések központjává, „lengyel Piemonttá”.